2025. április 3., csütörtök
Talán egyszer
A park csendjében egy férfi ült a kopott padon. Teste kissé előregörbült, mintha a súly, amit cipel, összeroppantaná. Kezei egymásba kulcsolva nyugodtak az ölében, de ujjai enyhén remegtek. Tekintete a távolba révedt, de nem látott semmit. Csak a múltban élt, egy másik időben, amely már soha többé nem tér vissza.
Mellette egy lélek ült. Az ő szerelme. Az egyetlen, aki valaha otthonává tette ezt a világot. A szél játszott az alakjával, mintha még mindig ott lenne, mintha még mindig hozzá tartozna. Egy pillanatra talán tényleg ott volt. Egy pillanatra talán tényleg érezte a közelségét, azt a melegséget, ami egykor a mindennapjait jelentette.
A férfi nagyot nyelt. Az üresség a mellkasában olyan volt, mintha egy lyuk tátongott volna a szívében, amelyet semmi nem tölthet be. Minden este, amikor lehunyta a szemét, még látta őt. Minden reggel, amikor felébredt, egy pillanatra azt hitte, még mindig ott fekszik mellette. De aztán jött a felismerés. A könyörtelen, rideg valóság. És az a fájdalom, amely nem csillapodott, csak egyre mélyebbre égett benne. Az édes emlékek és a valóság határvonalán a férfi mindig megtorpant, mintha azon a határon állna, soha nem tudva, hogy valóban elengedhette-e már, vagy még mindig ott van benne, minden egyes lélegzetvétellel.
Felemelte a kezét, mintha megérinthetné. Az ujjai a semmiben remegtek, majd lassan visszahullottak az ölébe. Légzése szaggatottá vált. A könnyei ott égtek a szemében, de nem engedhette ki őket. Mert ha egyszer sírni kezdene, talán sosem hagyná abba.
A pad megnyikordult alatta. Egy pillanatra úgy érezte, valaki hozzáért. Egy lágy mozdulat, egy szellő, amely épp csak végigsuhant a bőrén, mégis olyan volt, mintha egy kéz érintette volna. A szívverése kihagyott egy ütemet. A torkában gombóc nőtt.
– Hiányzol… – suttogta. A hangja remegett, mintha maga a szó is fájna.
A szél felkapta a fák leveleit, lágyan köré tekeredett, mintha egy láthatatlan kar ölelné át. Egy illat suhant végig a levegőn. Az ő illata. Vagy talán csak az emlékei játszottak vele. A fájdalom azonban valós volt. Túl valós.
Aztán a szél továbbfutott. A lélek lassan halványult, és a férfi ismét egyedül maradt a padon.
A mellkasában lévő szorítás elviselhetetlenné vált. Mély levegőt vett, de nem hozott megkönnyebbülést. Tenyerébe temette az arcát. A világ csendes volt, de benne vihar tombolt. Még mindig várta, hogy a szeretett személy válaszoljon, hogy egyszer csak ott legyen, mintha semmi sem változott volna. Az a végtelen vágyakozás, hogy talán egy pillanatra, talán egyetlen pillanatra újra ott lesz. De ez csak a remény, amit a fájdalom határozottan elnyomott. A férfi tudta, hogy a szeretett személy már nem jöhet vissza. De szívében valahol, egy titkos zugban, a remény még mindig ott élt, mint egy halvány fény, amit a fájdalom nem tudott eloltani. Talán sikerül egyszer túllépnie ezen. Talán a fájdalom enyhülni fog. Talán egyszer..
Otthonom a csillagok
Éjjel, mikor testem elpihen,
lelkem csillagként száll az égen.
Hűvös égen szárnyra kapok,
fényben úszva, újra vagyok.
Nem a testem, lelkem fénylik,
égi táncban messze száll.
Csillagként a magasba érek,
s otthonba a végtelen létbe lépek.
A többi csillag velem ég,
fényünk együtt örökké él.
Együtt úszunk mély kékségben,
s béke zsong a végtelenben.
Nem kell semmi, hogy érezzem,
lelkem szabad, fényem végtelen.
Mert egy vagyok én is véle,
a csillagok az otthon mindörökre.
Pitypang tánca
Aranyarcú rétek szépsége vagy,
napfényben ringó halk tavaszi-ének.
Szellő csókolja sárga tested,
a Föld álmodik benned, míg vársz.
Aztán egy reggel, mikor a szél táncra hív,
bóbitáid felhőkké szórja szét a szél.
Millió apró repdeső álommá,
szálló fehérséggé a rét peremén.
Táncolsz, forogsz, lebegsz a légben,
szellő karolja pille-könnyű léted.
Földet érsz, csendesen érkezel a
rétre, hol újra otthonra találsz.
2025. március 31., hétfő
Nem hagyom...
Nem hagyom,
hogy a jószívűségem
csak könnyű szélként szálljon,
s kihasználja az,
aki nem érti a szeretet súlyát.
Nem hagyom,
hogy a mosolyom üres
tükörképpé váljon,
hogy a szívem
elveszítse melegét.
Hosszú idő kellett,
de megtanultam,
hogy a szeretet nem vak,
hanem lát, érez,
és tudja, kiben bízhat.
Szeretetből adok,
de már látom,
kinek érdemes,
és kinek csak fény vagyok
egy röpke pillanatra.
Nem hagyom,
hogy életem perceit
mások elorozzák,
hogy a boldogságom
eltűnjön általuk.
Címkék:
auroraameliajoplin,
boldogság,
élet,
elveszíteni,
irodalom,
jószívű,
kihasználás,
kortárs vers,
költészet,
magyar vers,
megtanultam,
nem hagyom,
szeretet,
vers
A felhők habján
Bárcsak egy felhőn feküdnék,
puha bársonyon, a nap ölén,
szelek szárnyán suhannék, és megpihennék
a napsugarak melegén.
A bársonyos felhők ellazítanának,
a napsugarak a szívembe csepegtetnének
gyógyító szeretetet, mindent, amit csak lehet.
Mikor kinyitnám a szemem, lebegnék, mint a végtelen.
A szememből a szeretet könnyei folynának,
a szívemben a fénysugarak mindent átjárnának,
de én csak feküdnék a felhők habján,
s hallgatnám a csend édes hangját.
Édes csók
Amira és John
a tengerparton sétáltak, a nap utolsó aranysugarai lágy fényben fürdettek
mindent. A tenger sós illata átjárta a levegőt. Csendben sétáltak egymás
mellett, nem kellettek szavak.
A levegő tele volt izgatott, finom feszültséggel, mintha a világ körülöttük megállt volna.
John hirtelen átkarolta Amira derekát, és magához húzta. Amira szíve hevesen kezdett dobogni, nem ellenkezett. John kezével gyengéden megfogta Amira arcát, majd váratlanul megcsókolta. Ajkaik összeértek, szinte lángoltak a vágytól. A csók édes és heves volt, egyre mélyebb, szenvedélyesebb.
Amira halkan így szólt:
– Ne engedj el
soha.
John mosolygott, újra megcsókolta, ebben a csókban benne volt minden.
2025. március 30., vasárnap
Egyszerűen jól vagyok
(A képet mesterséges intelligencia készítette.)
Mintha elkerülne minden árnyék,
könnyű léptekkel árad a fény,
egy lágy burok ölel át,
s benne ott a tisztaság.
A szeretet, mi hozzám ér,
boldogságként lelkembe szivárog,
nem szól, nem kér, csak jelen van,
szívemben, testemben,
minden sejtemben.
Egy boldogságburok vesz körbe,
mintha a fájdalom elől óvna, védelmezne.
A szeretet, mi hozzám érkezik,
boldogságként rám ereszkedik.
Egy érzés ez –
szavakkal leírni oly nehéz,
mert ezt nem érteni kell,
hanem érezni.
Mi történt? Nem tudom,
csak azt érzem, jól vagyok.
Csodás érzés, biztos,
hogy a földön vagyok?
Oly ritka pillanat,
hogy az érzések tovább maradnak.
Bárcsak soha el ne múlna,
a fájdalom bánat a múltba vonulna,
a boldogság belesimulna minden napjaimba.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)