2025. április 7., hétfő

Tükörkép



Egy poros, névtelen kis faluban, ahol az utcákat naponta simogatta végig a szél, és ahol a házak faláról régi idők színei koptak le csendben, élt egy kislány. Nem volt igazi neve, legalábbis olyasmi, amit anyakönyvbe írtak volna. A falubeliek csak Layának hívták.
Laya rongyos ruhában járt, arca gyakran poros volt, haja kócosan lógott a szemébe. Napjait a falu apró sikátoraiban töltötte, a piacon segített, vizet hordott, öccsére vigyázott, és közben egy túlméretezett zsákot cipelt magával. Látszólag csak rongyok, papírok és holmik voltak benne, de ő tudta: abban a zsákban álmokat visz. A saját álmait.
Minden délután megállt ugyanannál a helyen: egy omladozó vályogfalnak döntve ott pihent egy repedezett tükör. Valaki évekkel ezelőtt kidobta, de Laya úgy tekintett rá, mintha kincset talált volna. Nem saját magát látta benne – legalábbis nem úgy, ahogyan mások látták őt.
A tükörből egy fiatal nő nézett vissza. Tiszta, fehér köpenyt viselt, nyakában sztetoszkóp, tekintete nyugodt és bátorító volt. Mosolygott. És Laya minden alkalommal ugyanazt suttogta:
– Egy nap én is ilyen leszek. Ilyenné válok.
A tükör nem válaszolt, mégis olyan volt, mintha megértené. Mintha hinne benne.
Egy poros reggelen idegen érkezett a faluba. Egy nő, nyakában azonosítókártya, jegyzetfüzettel a kezében. Megállt a piacnál, beszélgetett, mosolygott, majd észrevette Layát, ahogy a tükör előtt áll, mozdulatlanul.
– Mit nézel ott, kicsim? – kérdezte kedvesen.
– Azt, aki lenni szeretnék – felelte Laya halkan.
– És ki az?
– Orvos – mondta ki határozottan. – Hogy meg tudjam gyógyítani Anyát és másokat is.Hogy senkinek se fájjon többé semmi.
A nő leguggolt mellé. Látta a szemében a vágyat. Olyan szikrát, amit nem lehet tanítani.
– Akarod tudni, hogyan lehet ez valóság? – kérdezte.
Laya csak bólintott.
Egy kis idő elteltével új történet kezdődött Laya életében. Ösztöndíjat kapott, bekerült egy iskolába, ahol először furcsán néztek rá a szegényes ruhái miatt. Volt, hogy sírt. Volt, hogy fel akarta adni. De a tükör képe mindig vele volt. Minden vizsga, minden kudarc és siker mögött ott állt az a mosolygó doktornő, aki ő maga volt – a jövőben.
Évek teltek el.
Amikor visszatért a faluba, már nem cipelt zsákot. Tiszta köpeny volt rajta, a nyakában sztetoszkóp, és a szeme sarkában ott bujkált ugyanaz a mosoly, amit egykor a tükörből látott.
Megkereste a régi helyet.
A tükör még mindig ott volt. Megkarcolva, kissé homályosan, de állt.
És előtte egy másik kislány. Koszos, mezítlábas, vállán egy nagy zsákkal.
Laya nem szólt semmit, csak mosolygott.
Mert tudta:
A jövő ott kezdődik, ahol egy gyerek elhiszi, hogy több lehet annál, aminek a világ látja.

Ötvenegy tavasz



Bejártam a poklot, nem egyszer talán,
de mindig vittem egy lángot a sötét folyosón.
Anyaként álltam, erős gyökérként,
míg vihar cibálta a világom.
Szívem nem kérdezett, csak adott,
jóságot, csendet, vigasztaló szót.
Az együttérzés volt a pajzsom,
a szeretet, az iránytűm minden úton.
Fiatalon kerestem a választ,
ma már tudom: a kérdés is én vagyok.
És a válasz is.
Mert aki ennyit élt,
az megtanul ragyogni a sebek mögül.

Most vagyok boldog, most ötvenegyévesen ,
szelíden mosolygok a világra,
mert bennem otthon van végre minden,
amit egykor kívül kerestem.

A jövő hagyománya



A világ változik, a régi szokások elűnőben vannak, de bennem él valami, amit nem engedek elveszni: a tisztelet, a szép magyar beszéd, a természet iránti szeretet. Ezt adom tovább – mert számomra ez a hagyomány.
A hagyomány nemcsak a régi idők emléke, hanem a jelen tettei is. Számomra a hagyomány a tisztelet: az emberek iránt, akikkel együtt élünk, és a Föld iránt, ami otthont ad nekünk.
A tiszta, szép beszéd tisztelet önmagunk és mások felé. A természet védelme tisztelet mindaz iránt, ami életet ad.
Számomra még nagyon fontos a segítőkészség. Nem csupán egy-egy jó cselekedet, hanem egy életfilozófia, amely minden pillanatban meghatározhatja tetteinket. Hiszem, hogy a segítés öröme, amikor másokat segítünk, valójában minket is gazdagít. Az igazi segítőkészség nem kényszerből, hanem szívből fakad, amikor önzetlenül cselekszünk, tiszta szívvel, elvárások nélkül. Ezt próbálom megmutatni a gyermekeimnek, hogy figyeljenek a másikra, és ha lehetőségük adódik, nyújtsanak segítő kezet. Mert amikor segítünk, valójában nemcsak a másikat emeljük, hanem magunkat is.
A mai világban ez mind halványulni látszik. De én hiszem, hogy minden kimondott jó szó, minden megőrzött tiszta érték számít.
A tisztelet nemcsak egy régi szokás, sokkal több annál. Tiszteljük egymást – mert emberek vagyunk. Tiszteljük a Földet – mert nélküle nincsen jövő, és ezzel a világot egy kicsit jobbá tehetjük.
Ha a gyermekeim megtanulják, hogy figyeljenek másokra, hogy kedves szóval forduljanak embertársaikhoz, és hogy óvják a Földet, amely táplálja őket, akkor a legnagyobb hagyományt adtam tovább. Mert nemcsak azt adjuk át, amit tudunk, hanem azt is, akik vagyunk.

2025. április 3., csütörtök

Talán egyszer


A park csendjében egy férfi ült a kopott padon. Teste kissé előregörbült, mintha a súly, amit cipel, összeroppantaná. Kezei egymásba kulcsolva nyugodtak az ölében, de ujjai enyhén remegtek. Tekintete a távolba révedt, de nem látott semmit. Csak a múltban élt, egy másik időben, amely már soha többé nem tér vissza.
Mellette egy lélek ült. Az ő szerelme. Az egyetlen, aki valaha otthonává tette ezt a világot. A szél játszott az alakjával, mintha még mindig ott lenne, mintha még mindig hozzá tartozna. Egy pillanatra talán tényleg ott volt. Egy pillanatra talán tényleg érezte a közelségét, azt a melegséget, ami egykor a mindennapjait jelentette.
A férfi nagyot nyelt. Az üresség a mellkasában olyan volt, mintha egy lyuk tátongott volna a szívében, amelyet semmi nem tölthet be. Minden este, amikor lehunyta a szemét, még látta őt. Minden reggel, amikor felébredt, egy pillanatra azt hitte, még mindig ott fekszik mellette. De aztán jött a felismerés. A könyörtelen, rideg valóság. És az a fájdalom, amely nem csillapodott, csak egyre mélyebbre égett benne. Az édes emlékek és a valóság határvonalán a férfi mindig megtorpant, mintha azon a határon állna, soha nem tudva, hogy valóban elengedhette-e már, vagy még mindig ott van benne, minden egyes lélegzetvétellel.
Felemelte a kezét, mintha megérinthetné. Az ujjai a semmiben remegtek, majd lassan visszahullottak az ölébe. Légzése szaggatottá vált. A könnyei ott égtek a szemében, de nem engedhette ki őket. Mert ha egyszer sírni kezdene, talán sosem hagyná abba.
A pad megnyikordult alatta. Egy pillanatra úgy érezte, valaki hozzáért. Egy lágy mozdulat, egy szellő, amely épp csak végigsuhant a bőrén, mégis olyan volt, mintha egy kéz érintette volna. A szívverése kihagyott egy ütemet. A torkában gombóc nőtt.
– Hiányzol… – suttogta. A hangja remegett, mintha maga a szó is fájna.
A szél felkapta a fák leveleit, lágyan köré tekeredett, mintha egy láthatatlan kar ölelné át. Egy illat suhant végig a levegőn. Az ő illata. Vagy talán csak az emlékei játszottak vele. A fájdalom azonban valós volt. Túl valós.
Aztán a szél továbbfutott. A lélek lassan halványult, és a férfi ismét egyedül maradt a padon.
A mellkasában lévő szorítás elviselhetetlenné vált. Mély levegőt vett, de nem hozott megkönnyebbülést. Tenyerébe temette az arcát. A világ csendes volt, de benne vihar tombolt. Még mindig várta, hogy a szeretett személy válaszoljon, hogy egyszer csak ott legyen, mintha semmi sem változott volna. Az a végtelen vágyakozás, hogy talán egy pillanatra, talán egyetlen pillanatra újra ott lesz. De ez csak a remény, amit a fájdalom határozottan elnyomott. A férfi tudta, hogy a szeretett személy már nem jöhet vissza. De szívében valahol, egy titkos zugban, a remény még mindig ott élt, mint egy halvány fény, amit a fájdalom nem tudott eloltani. Talán sikerül egyszer túllépnie ezen. Talán a fájdalom enyhülni fog. Talán egyszer..

Otthonom a csillagok



Éjjel, mikor testem elpihen,
lelkem csillagként száll az égen.
Hűvös égen szárnyra kapok,
fényben úszva, újra vagyok.
Nem a testem, lelkem fénylik,
égi táncban messze száll.
Csillagként a magasba érek,
s otthonba a végtelen létbe lépek.
A többi csillag velem ég,
fényünk együtt örökké él.
Együtt úszunk mély kékségben,
s béke zsong a végtelenben.
Nem kell semmi, hogy érezzem,
lelkem szabad, fényem végtelen.
Mert egy vagyok én is véle,
a csillagok az otthon mindörökre.

Pitypang tánca


Aranyarcú rétek szépsége vagy,
napfényben ringó halk tavaszi-ének.
Szellő csókolja sárga tested,
a Föld álmodik benned, míg vársz.
Aztán egy reggel, mikor a szél táncra hív,
bóbitáid felhőkké szórja szét a szél.
Millió apró repdeső álommá,
szálló fehérséggé a rét peremén.
Táncolsz, forogsz, lebegsz a légben,
szellő karolja pille-könnyű léted.
Földet érsz, csendesen érkezel a
rétre, hol újra otthonra találsz.

2025. március 31., hétfő

Nem hagyom...



Nem hagyom,
hogy a jószívűségem
csak könnyű szélként szálljon,
s kihasználja az,
aki nem érti a szeretet súlyát.

Nem hagyom,
hogy a mosolyom üres
tükörképpé váljon,
hogy a szívem
elveszítse melegét.

Hosszú idő kellett,
de megtanultam,
hogy a szeretet nem vak,
hanem lát, érez,
és tudja, kiben bízhat.

Szeretetből adok,
de már látom,
kinek érdemes,
és kinek csak fény vagyok
egy röpke pillanatra.

Nem hagyom,
hogy életem perceit
mások elorozzák,
hogy a boldogságom
eltűnjön általuk.